Thesszaloníki Görögország második legnagyobb városa, látnivalói ennek ellenére akár gyalogosan is könnyen bejárhatóak. Róma, Bizánc és a török kultúra mind-mind rajta hagyta a keze nyomát. Itt született Mustafa Kemal Atatürk, minden török atyja és itt lett merénylet áldozata I. György görög király. Megtekintésre görögkeleti templomai, az Arisztotelész tér, a Fehér torony, Atatürk szülőháza, az Ano Poli városrész és a piac mindenképp érdemes. Az előzetes felkészülés során sok jót nem mondtak róla azok, akik már jártak itt, de Trieszt óta ez nem tudja elvenni a kedvünket és azt hiszem nekünk lett igazunk.
Thesszaloníkit vagy egyszerűen csak Szalonikit i. e. 315-ben alapították, nevét Nagy Sándor húgáról, az alapító Kasszandrosz, makedón uralkodó feleségéről kapta. Százötven évvel később a Római, majd a 395-ös kettészakadáskor a Keletrómai Birodalom része. 1387-től hol Bizánc, hol Velence, hol pedig a török porta tudhatja magáénak a várost. Utóbbiak 1430-ban hódítják meg végleg és egészen 1912-ig, azaz majdnem ötszáz évig az uralmuk alatt marad. Annak ellenére, hogy jóval hosszabb ideig tartozott a Török Birodalomhoz, mint Magyarország, nem sokkal több emlék maradt fenn, csak néhány fürdő (pl.: a Hamam) és a Rotunda mellett álló minaret maradvány ilyen. Négy hónappal azután, hogy a város ismét Görögország része lett egy anarchista merénylő itt ölte meg I. György királyt. György dán hercegből lett görög király, 1863 és 1913 között uralkodott, a területi nyereségek miatt népszerű uralkodónak számított. 1913. március 18-án, egy parti kávézó előtt, közel a Fehér toronyhoz lőtték le, miután testőrök nélkül, csak a szárnysegédjével ment sétálni.
Sétánkat kezdjük mi is a tengerparton, az Arisztotelész téren, ahol mindig nagy a nyüzsgés. 1917-ben a város nagyobbik részét elpusztította egy tűzvész, ez adott lehetőséget arra, hogy a kicsi, szűk utcák helyét széles, levegős utak és terek vegyék át. Ennek legjobb példája az Arisztotelész tér, mely a tengerpartot és a Venizelos teret köti össze, azaz nemcsak a kiöblösödő tenger melletti rész a tér, hanem egy 600 méter hosszú közterület, füves részekkel, pálmafákkal, csobogókkal, elegáns, fehér házhomlokzatokkal, üzletekkel, bárokkal, kávézókkal, hotelekkel. Elefthériosz Venizélosz egyébként a modern Görögország megteremtője - Atatürk kortársa - 1910 és 1933 között hét (!) alkalommal volt görög miniszterelnök.
Ha továbbsétálunk a tengerparton, elérkezünk a város jelképéhez, a Fehér toronyhoz. A torony elődje része volt a bizánci városfalnak, annak a keleti, tengerparti végpontját alkotta. A jelenleg is látható erődítményt 1430-ban már a törökök építették. Hétszintes, 34 méter magas, átmérője 21,7 méter, belső terei a külső fal mellett futó közlekedőn belül helyezkednek el, itt vannak a kiállítási terek is. Több neve volt az idők folyamán, Oroszlán torony, Janicsárok tornya, a XIX. században Vörös toronynak hívták, a teraszán végrehajtott kivégzések miatt. 1883-ban festették a falait fehérre, azóta viseli a mai nevét. A toronytól induló falakat az 1910-es években bontották el. 1983 óta múzeum, mostani állandó kiállítása a város történetét bemutatva, annak mindenkori multikulturális jellegét hangsúlyozza, multimédiás segítséggel. A feliratok (pont a helyhiány miatt) csak görögül olvashatóak, angolul headsettel kapunk információt. A nyitva tartásról itt, a jegyárakról itt olvashatunk. Innen is indulnak a kevéssé autentikus kalóz és viking kirándulóhajók. Érdekességük, hogy viteldíj nincs, de az első rendeléshez hozzáadnak 3 eurót fejenként. Kérdés: mi van akkor, ha nem rendelünk semmit? Mi a kalózhajóval tettünk egy 50 perces kört a város mellett.
A toronytól a part mentén délre haladva érjük el Nagy Sándor szobrát. A bronz emlékművet 1973-ban emelték, hat méter magas. A Bizánci Kultúra Múzeuma 1994-ben nyitotta meg kapuit, nyolcvan évvel azután, hogy elhatározták azt. Az állandó kiállítás 3.200 tárggyal, 3.400 négyzetméteren található. Mozaikok, pénzérmék, falfestmények, ikonok, sírtöredékek, építészeti elemek, a bizánci kor mindennapjainak eszközei. A nyitva tartást itt, a jegyárakat itt találjuk. A múzeumnegyed másik nagy múzeuma a Régészeti Múzeum 1962-től fogadja a látogatókat az alábbi nyitva tartással és jegyárakkal. Állandó kiállítása Macedónia történetét eleveníti fel az őskortól a késői ókorig.
Eltávolodva a parttól, városlakó, szárazföldi embereknek kihagyhatatlan látnivaló a piac. Szédítő szagok a halárusoknál, hatalmas farönkön szeletelt marhamáj, egészben fellógatott nyúl. Felmerült bennem, hogy megszakadhatott-e egyik-másik árusnál az élelmiszerlánc biztonsága. A piactól egy parkon átsétálva és a már említett Hamam fürdő mellett elhaladva érjük el az Agórát, Szaloniki római romjait. Nagy része körbesétálva is megtekinthető, amúgy négy euróért látogatható a következő időszakokban.
A Szent Demeter templom a város legfontosabb temploma, ez a turisták számán is látszik. Már a IV. században állt itt egy vallási épület, a mai elődje a VII. században épült. Szokatlan hatszögletű szentélye és több gyönyörű mozaikja van, közülük a legkorábbiak az 1917-es tűzvészt követő restauráláskor kerültek elő. Ekkor a tetőszerkezet és a falak egy része is megsérült, de a tűzből kifolyólag fedezték fel a templom alatti kriptákat. A keresztény hagyomány szerint itt halt meg Szent Demeter, a templom névadója. 1988 óta szerepel az UNESCO Világörökségi listáján. Ha imádkozni szeretnénk, sokkal meghittebb körülmények között tehetjük meg a piachoz közeli Szent Teodóra (Agia Theodora) templomban. Kicsit furcsa, hogy mennyire körbeépülték, de talán pont ezért itt nem kell attól félnünk, hogy megzavarnak az egymást követő turistacsoportok, mint a Szent Demeter templomban. Találóan a béke oázisának is nevezik. A Szent Szófia templom (Agia Sophia) a VIII. században épült, az isztambuli névrokona mintájára, XI. századi mozaikjai, belső díszítése talán még a Szent Demeter templomnál is szebb. A tűzvészt követő helyreállítása csak 1980-ra fejeződött be. A 306-ban épült Szent György Rotunda a legfontosabb bizánci emlék a városban. Vannak olyan vélemények is, hogy nem templomnak, hanem Galerius császár síremlékének készült. A török idők alatt, mint minden templom, ez is mecsetként funkcionált. Kupolája harminc méter magas, átmérője 24,5 méter, falai több mint hat méter vastagok. Két euró ellenében látogatható, az alábbi nyitva tartás alatt. A Rotunda és Galerius diadalíve a római korban szerves egységet alkotott. A diadalív a rómaiak és Galerius császár perzsák elleni sikeres hadjáratát dicsőíti. A három részből álló diadalív tenger felőli íve nem meredt fenn. A középső ív 12,5 méter magas és 9,7 széles, a két szélső mindkét irányban fele ekkora. A fennmaradt márvány domborművek Galerius tetteit mutatják be. A fő ív alatt haladt át a Via Egnatia, az egyik fő római út.
A Rotundától 400 méterre áll Atatürk szülőháza, 1870-ben épült, ma múzeum. Két meglepetés is ér itt minket, az egyik, hogy ingyenes a belépés, a másik pedig a fokozott biztonsági készültség (nehéz kapu, magas kerítés, állandó rendőrségi, katonai jelenlét), amit megmagyaráz, hogy az épület ma a török konzulátus területén fekszik. A város 1935-ben, három évvel Atatürk halála előtt ajándékozta a házat a török államnak, így jött létre a múzeum. Legutóbb 2010 és 2013 között szépült meg, évente mintegy 120.000 látogatják. A nap folyamán másodszor áztatja zápor a várost, így van idő arra, hogy alaposan bejárjuk a háromszintes épületet, amelyben Atatürk született 1881-ben. Az itt látható tárgyak szinte mindegyike eredeti, nem replika, azaz Atatürk használta őket vagy a környezetéből való. A múzeumban nemcsak az államférfi életével, de Szaloniki történelmével is megismerkedhetünk. Kisfilmek, fotómontázsok rengeteg személyes tárgy hozza közelebb a politikust: íróasztal, fotel, cipő, papucs, lovaglópálca, evőeszközök, könyvek, kalap, pipa, melyek egykoron Atatürké voltak. Láthatjuk mennyire szerette a gyerekeket. Olvashatjuk a Szalonikivel foglalkozó tablókat, köztük az 1923-30 közötti népvándorlást felelevenítőt, amikor 1.200.000 görög és 500.000 török hagyta el addigi lakhelyét, hogy az anyaországában élhessen. Nemcsak a Kárpát-medence hordoz tehát ilyen drámákat. A múzeum hétfő kivételével, naponta 10:00 és 17:00 között látogatható.
A múzeumtól pár utcányira északra kezdődik az Ano Poli negyed, azaz a Felsőváros. Ennél hangulatosabb kerülete nincs a városnak. Keskeny, girbe-gurba, dimbes-dombos utcácskák, parányi terek, fából épült házak, az utca fölé kinyúló erkélyek, kis kocsmák. Ez a rész őrizte meg a régi Szalonikit, itt nem pusztított az 1917-es tűzvész. Később pedig a nehezebb megközelíthetőség miatt maradt meg nagyjából eredeti formájában, ellentétben a parti sík területekkel. Valószínűleg utóbbinak köszönheti a bizánci városfal ezen szakasza is a fennmaradást. Ezek a falak egyébként hét kilométer hosszan vették körbe a várost, van olyan szakasza, ahol tíz méter magas és öt méter vastag.
A negyed egyik sarkában áll a Trigoniou torony, a Fehér torony párja. A XV. században épült, a part felől érkező bizánci városfal itt fordul nyugati irányba. Ezen a szakaszon csak az utaknak törték át a városfalat, elég hosszan jó állapotban láthatjuk, főleg, ha az Elenis Zografou utcán közlekedünk. A torony felé haladva találunk egy-két foghíjtelket, ezeken nézzünk vissza a tenger felé, pazar kilátásban gyönyörködhetünk. Ezt már azért is érdemes megtennünk, mert a torony nem látogatható. A torony felett magasodik a fellegvár, amelyet annak ellenére hívnak Eptapyrgionak (Héttoronynak), hogy összesen tíz tornya van. A bizánci időszakban kezdték el építeni, majd a törökök folytatták a munkát. Egészen a XIX. század végéig a városi helyőrség állomásozott benne. Majd 1989-ig börtönként működött. Látogatóknak itt kínálnak információt.
Végezetül ami mellett nem mehetünk el szó nélkül Szalonikiben az a cicák és kutyák valamint a retsina vagy recina bor. Az állatok békésen megférnek egymás mellett, nem piszkálják egymást, nem zavarják az embereket. Nyugodtan fekszenek az asztalok alatt az éttermek, kávézók kerthelyiségeiben. Ha kapnak egy-egy falatot megeszik, de nem tarhálnak. Sok üzlet tesz ki a részükre vizet és tápot az ajtó mellé. A retsina bort több utazós oldal is ajánlotta, azért megemlítve, hogy megosztó itóka. Nos nekünk nem jött be a fenyőízű bor, első és utolsó kóstolásunkat egy kellemesebb vörös borral feledtettük.
Ha tetszett az írás, kövess minket a Facebookon vagy csak nyomj egy lájkot!
