A San Siro, hivatalos nevén Giuseppe Meazza Stadion, egyike a kultikus futball stadionoknak, a labdarúgás templomaként is szokták emlegetni. Ha többedszerre jársz Milánóban, akkor kihagyhatatlan, hogy ne ülj le valamelyik csapat kispadjára. 1926. szeptemberében avatták fel, idén ünnepli kilencvenkettedik születésnapját. Két világbajnokságon kilenc, egy Európa-bajnokságon három mérkőzésnek adott otthont, de rendeztek itt négy BEK/BL-döntőt is. Ma 80.000 néző fér el a lelátókon, de az ötvenes években százezren nézhették a mérkőzéseket. A stadionnak és a kluboknak több magyar vonatkozása is van.
Tömegközlekedéssel legegyszerűbben az M5 metróval tudjuk megközelíteni, a San Siro Stadio megálló, az egyik végállomás. Innen egy kényelmes 500 méteres sétával érhetjük el a 8-as kaput, ahol meg tudjuk venni a belépőt és be tudunk menni a múzeumba és a stadiontúrára. A nyitva tartásról és a jegyárakról itt találunk információt.
A múzeum önmagában is látogatható, jegyárak itt, de a stadiontúrával együtt ér igazán valamit. Persze érkezhetünk úgy, hogy éppen meccsnap van, vagy valamilyen más okból nem tudunk a pályára bemenni, ezért érdemes előre informálódni. A San Siro Múzeum 1996. október 5-én nyitotta meg kapuit, az első ilyen típusú létesítmény volt Olaszországban egy stadionban. Az Inter és a Milan relikviái, főleg mezek, focicsukák, labdák békésen megférnek az egymás melletti vitrinekben. Ronaldo, Zanetti, Vieri, Figo, Veron, Van Basten, Sevcsenko, Pirlo, Kaká, Maldini és sok-sok más ikon meze megtalálható itt. De a múzeum tulajdona Ibrahimović párizsi, Platini torinói vagy éppen Beckenbauer és Maradona szerelése is.
A stadiontúrára nem várnak össze kisebb csoportokat, a múzeum után mindenki önállóan nézheti meg a stadiont, hostessek segítségével és biztonsági őrök tekintetével kísérve. A stadiont tehát 1926-ban avatták fel, mi mással, mint egy 6-3-as Inter-Milan mérkőzéssel. Ekkor 35.000 férőhelyes volt. 1935-ig a Milan Football Club, onnantól Milánó város tulajdonolja. Azaz mindkét klub bérli a mérkőzésekre a stadiont. Ezért röppen fel időről-időre a költözés és új stadion építésének a híre. A város a vásárlás után rögtön kibővítette 55.000 fősre. Ebben az időszakban az Internél Weisz Árpád, Viola József, Tóth István és Feldmann Gyula, a Milánnál Bánás József és Viola József, az ötvenes években Czeizler Lajos és Guttmann Béla edzősködött. Ebben az időszakban Nyers István volt az egyik legnagyobb játékossztár az Internél. Az 1934-es világbajnokságon három meccset rendeztek itt, köztük az egyik elődöntőt. 1955-ben megépült a második karéj, a befogadóképesség pedig 100.000 főre nőtt. 1957-ben elkészült a villanyvilágítás, 1967-ben pedig az elektronikus eredményjelző. 1965-ben itt győzte le az Inter a Benficát, 1970-ben a Feyenoord a Celticet a BEK-döntőben.
Az 1980-as EB-n három, az 1990-es VB-n hat mérkőzést rendeztek itt. 1980-ban vette fel a stadion a Giuseppe Meazza nevet. A kétszeres világbajnok Meazza mindkét csapatban játszott 1927 és 1947 között. Ekkor építette a magyar Elektroimpex nevű cég az új eredményjelzőt. A Heysel tragédiát követően, biztonsági okokból mintegy 15.000-rel csökkentették a férőhelyek számát. Az 1990-es világbajnokság előtt történt az utolsó komolyabb átalakítás. Ekkor épült meg a tizenegy darab, jellegzetes, csavart alakú torony, melyek egyrészt elérhetővé tették a szintén ekkor épülő harmadik karéjt, másrészt a négy sarkon álló torony tartja az új, a teljes nézőteret fedő tetőszerkezetet. Az átalakítás nyomán már csak ülőhelyek maradtak a stadionban, a harmadik karéjnak köszönhetően a befogadóképesség nem változott, összesen 85.700 fő foglalhatott helyet a lelátókon. 2008-ban ez a szám csökkent, az UEFA előírások miatt véghez vitt módosítások miatt, 80.000-re. A 2014-15-ös években készültek el az angliai stílusú kispadok, valamint a pálya új, természetes-szintetikus keverékű gyepszőnyege. Eközben 2001-ben (Bayern München - Valencia) és 2016-ban (Real - Atletico) BL-döntőn tapsolhattak a nézők.
A sok-sok átalakításnak ma már nem látjuk a nyomát, csak a végeredményét. Sétánkon először a Milan öltözőjébe léphetünk be. A folyosó falán a klub által megszerzett trófeák és motiváló idézetek szerepelnek. A székek felett ott lógnak a mezek, várják gazdáikat. Egy kicsit furcsa az öltöző alakja, ugyanis a két végében ülők nem látják egymást. Az Internél is megtaláljuk a dicsőséglistát. Itt a motiválásra más találtak ki, a klub híres játékosainak sziluettjei vannak a folyosón, az utolsó játékosnál viszont nincs név a mezen, az akárki lehet, akár a mostani játékosok közül is. Ez az öltöző ovális alakú.
Az öltözők után a játékoskijárón keresztül léphetünk a pályára, az Inter kispadjánál bukkanunk a felszínre. A kispadok tényleg angolosak, naná, hogy beleülünk a Milannál az egyik fotelbe. Csere vagyok egy ekkora csapatnál, gondolhatnánk és ebben senki nem zavar meg, ugyanis meglepően kevesen vannak. Van olyan időszak, hogy egyedül állok a pálya szélén. A látogatók amúgy csak a műfüves területre léphetnek. A gyepszőnyeget éppen mesterségesen napoztatják, a kezdőkörben galambok csipegetnek. A tribünön leülünk az első sorba, megnézzük mit lát innen a bérletes törzsszurkoló, a korlát kicsit zavaró. Feljebb sétálunk, élvezzük a csendet, ami a legritkább esetben jellemző egy ilyen stadionra. Búcsúzóul iszunk egy eszpresszót a büfében és körbe nézünk az ajándékboltban. Egy sapkával távozunk, arra gondolva, hogy majd egy mérkőzésre is vissza kellene térni.
Ha tetszett az írás, kövess minket a Facebookon vagy csak nyomj egy lájkot!
