Szikrázó napsütés és 11 °C fogadott minket január közepén a Garda-tó északi csücskében, a tizenötezer lakosú Riva del Gardaban, mely 1918-ig tartozott a Monarchiához. Igazi felüdülés volt ez a hazai időjárási viszonyokhoz képest, csak úgy szívtuk magunkba a D-vitamint. A város az 1900-as években már népszerű üdülőhely volt, nyaralt itt Franz Kafka, Heinrich és Thomas Mann is.
„eltűnnek a legelők, jönnek a hegyek…”
Verona felől érkeztünk, az A22 autópályán, melyről Marconál kellett letérni. Ahogy észak felé haladtunk a sík domborzati elemeket egyre sziklásabb, hegyesebb táj váltotta fel, több helyen patakok vize zuhant a mélybe. Az út híd-alagút-híd-alagút kombinációban vezetett. Ilyen meredek sziklafalakkal, szurdokvölgyekkel nem találkozhatunk otthon. Aztán az egyik kanyar után elénk tárult a Garda-tó végtelen kéksége.
„van egy kék tó a fák alatt…”
A Garda-tó Olaszország legnagyobb tava, területe mintegy 370 négyzetkilométer. A moréna tavak tipikus példája, az utolsó jégkorszak során keletkezett. A tó északi partjának legnagyobb települése Riva del Garda.
Sétánkat kezdjük az információs pontnál (Largo Medaglie D’Oro al Valor Militare 5), itt kaphatuk ingyenes várostérképet és buszmenetrendet is. Innen csak egy ugrás a tópart, nyugatra tartva pedig vár a Rocca, a vár. 1124-ben szerezte meg a város a jogot egy tóparti erőd megépítésére, ami egyben püspöki székhely is volt. A XVI. században felújították, de ezt a reneszánsz jelleget az 1850-es években teljesen elvesztette, amikor a Habsburgok laktanyává alakították át. A várban jelenleg a városi múzeum és művészeti galéria működik. Láthatunk itt festményeket a XIV-XVII. századból, térképeket a XVI-XVIII. századból, kiállítást többek között a vízről, a római korról, az I. világháborúról. A vár márciustól novemberig várja a látogatókat, hétfő kivételével naponta 10 és 18 óra között, júniustól szeptemberig minden nap nyitva van. Extra nyitva tartása is van Karácsony és Vízkereszt között, 10-től 18 óráig. A vár mellől már látszik a hegyoldalba épített Bástya, egyik mai úti célunk és még feljebb a Szent Barbara kápolna.
A vártól a Via Gazzolettin keresztül érjük el a November 3-a teret és az Apponale tornyot. A torony a XIII. században épült, hogy vigyázza a kikötőt. 34 méter magas, 165 lépcső vezet fel a tetejére, 1555-ben egy plusz emeletet építettek rá, 2002-ben teljesen felújították. Tetején egy angyal áll. Március közepétől, szeptember végéig látogatható, a belépő 2 euró, 16 év alatt ingyenes. Furcsa volt, hogy a sok turistának tűnő ember ellenére a látnivalók télen nincsenek nyitva, igaz így sikerült időt szakítani a Bástyára és a varonei vízesésre.
A Catena téren áll a XIV. században épült Pretorio Palota. Vár felöli falát egy püspöki címer díszíti 1509-ből, ekkor ért véget Velence uralma a városban. Innen a Via Monte Oro-n keresztül érhető el a túraút a Bástyához. Még a körforgalom előtt, a Hotel Canarino után kell elindulni felfele.
A Bástya 234 méteres magasságban fekszik, a kiindulási ponttól mintegy 25 perces menettel, 150 méteres szintkülönbséget leküzdve érhető el. Napos időben csodálatos kilátást nyújt a városra. Innen még további 400 métert kell felfelé kapaszkodnunk a Szent Barbara kápolnáig. Az út csak 2 km, de tapasztalt túrázóknak is egy órába telik a leküzdése. A kápolnát először két évvel ezelőtt láttuk meg, akkor sötétedés után érkeztünk Riva del Gardába. Az ég és a hegyoldal teljesen összeolvadt és az első pillanatban nem tudtuk elképzelni, hogy ilyen magasságban látott világos pont mi lehet. A kápolna kivilágított épülete volt az.
Visszaérve a városba a Via Bastionen és a Viale Dante Alighierin folytattuk utunkat. A Viale Dante Alighieri első szakasza sétálóutca, amelytől jobb kézre húzódott az egykori városfal, erre már csak a kapuk emlékeztetnek: a San Marco és a San Michele kapu. Ha a San Michele kapunál balra fordulunk az Inviolata templomig sétálhatunk. A templom a város meghatározó barokk műemléke, 1603-ban kezdték építeni, felszentelésére 1636-ban került sor. Külseje négyzet alapú, a belső tere viszont nyolcszögletű három kapuval és öt oltárral. A San Michele kapu másik oldalán áll a Santa Maria Assunta. A jelenlegi plébániatemplom 1728-ban épült, de már 1106-ban bizonyítottan egyházi épület állt a helyén. Belvárosi sétánk végén a Viale Dante Alighierin 11 euróért remek bruschettával és Aperol Spritz-cel frissültünk fel és az utcában lévő buszmegállóból, busszal indultunk a varonei vízesés felé. Ha autóval érkezünk a városba, 1 euró/óráért tudunk parkolni, a hét minden napján, 8 és 20 óra között kell fizetni a parkolásért.
„hóesés nem az égből…”
A fejezet cím igaz, csak nem hóesés, hanem vízesés és úgy tűnik, mintha mégis az égből jönne, mindez a Parco Grotta Cascata Varone, azaz a Varonei Barlang és Vízesés Park. A vízesés 98 méter magasról zúdul le, vizét a Tenno-tóból eredő Magnone patak táplálja. A világon nagyon sok helyen van vízesés, de az igen ritka, hogy egy ilyen szűk szurdokban zúduljon le a víz.
Varone egy Riva del Gardaval összeépült település. Riva del Garda belvárosából akár busszal is kijuthatunk a 3,8 km távolságra lévő természeti csodához. Az 1-es és 2-es óránként járó busz körjárat is megáll ott, 1 euróért 70 perces jegyet vehetünk, a buszon bemondják és ki is írják a következő megálló nevét, így nem kell izgulnunk, hogy rossz helyen szállunk le. A parknak saját parkolója is van, ha mégis autóval érkeznénk.
Ahogy közeledünk a fogadóépület felé, úgy erősödik a víz hangja. Novembertől februárig csak vasárnap és ünnepnap, 10-17 óráig, márciusban és októberben már naponta 9-17, áprilisban és szeptemberben 9-18, májustól augusztusig 9-19 óráig van nyitva. A belépő 5,50 euró, 20 főtől 4 eurós csoportjegy is váltható, diák csoportok 2,50 euró/főért léphetnek be.
1874. június 20-án nyitották meg a látogatók előtt, később még Ferenc József császár is ellátogatott ide. Mielőtt belépnénk az alsó barlangba, balra egy vastag csövet látunk, ez a vízesés vizét vezeti el, amivel áramot termeltek a varonei papírgyárak üzemeltetéséhez. Az alsó barlang bár barlangnak tűnik, de igazából egy szűk és igen magas szurdok, mely mintegy húszezer év alatt alakult ki. A szurdok itt 55 méter mélyen nyomul be a hegy szívébe, de mélysége a felső barlangnál ennél is több, 73 méter.
A felső barlangba vezető sétány egy botanikus kerten vezet keresztül, amit a terület magas hegyvidéki és mediterrán mikroklímáját jellemző növények tarkítanak: pálmafák, olajfák, ciprusok, leanderek, citromfák, japán naspolya, tölgy, kőris, gyertyán, fekete és vörös fenyő, babér. A sétány melletti hangszórókból komolyzenei klasszikusok szólnak, fokozva az izgalmat a várt katarzisig. A felső barlangba egy 15 méteres alagúton keresztül léphetünk be. A magas páratartalom, a szálló vízcseppek, a mennyezetről csepegő víz miatt érdemes sapkát, esőkabátot vinni magunkkal. A fényképezőgépünkre is vigyázzunk, nehéz jó képet készíteni. A felső barlang jobb oldalán láthatunk egy ló fejét formázó sziklát, a formáció 30 méter magas. A bal oldalon lévő erkélyről látni leginkább a víz pusztító erejét és munkájának eredményét. Mint bizonyára sokakban, bennem is felmerült, hogy miért nem lehet arra a részre is felmenni, ahol a víz alábukik. Nos, ez a terület zárva van, vízerőmű használja fel a Magnone patak erejét, a gátak után csak annyi látszik, hogy a víz hirtelen eltűnik a sötétségbe.
Napunkat egy tópart étteremben zártuk, átszámítva kb. 8000 Ft/főből bőségesen meg tudtunk vacsorázni: ettünk marhát, spenótos halat, tenger gyümölcseit, ebből az összegből jutott desszertre és folyó cabernet sauvignonra is. Kirándulásunk itt ért végett, de a Szent Barbara kápolna és Monte Brione erődjei nagyon csábítóak egy újabb látogatáshoz.
Ha tetszett az írás, kövess minket a Facebookon vagy csak nyomj egy lájkot!
