Lugano sajátos mikroklímájú város a hasonló nevű tó partján, közel az olasz határhoz. Mi is Milánóból ruccantunk át Luganoba, az olasz állami vasúttársaság (Trenitalia) segítségével. Már maga a milánói főpályaudvar is megér egy-két gondolatot, annyira magával ragadó épület. Be kell valljam, nem vagyok egy nagy vonatozó. Kisvasutam persze volt gyerekkoromban, de már vagy tíz éve nem ültem vonaton. Így nem meglepő, hogy nem ilyen pályaudvarra és vasúti kocsikra számítottam, visszaemlékezve a magyar viszonyokra.
A Milánói Központi Pályaudvar
Milánóból mintegy kétóránként indulnak a szerelvények Zürichbe, ezek az Eurocity járatok Luganoban is megállnak, a másodosztályú, retúrjegy 48 euróba kerül, nem olcsó, a menetidő 75 perc. Az olasz vasúttársaság a jegyen is próbálja promotálni a vonatközlekedést, mondván egy Milánó-Nápoly útvonalon a repülőgép 105, az autó 86, a vonat viszont csak 25 kg CO2-t bocsát ki utasonként.
Szóval a Stazione di Milano Centrale, azaz a Milánói Központi Pályaudvar 1864-ben, szecessziós stílusban épült, 2005-ben került sor a teljes körű felújítására. Naponta 400.000 utas fordul meg benne. 2018-at írunk, így már sajnos megszokta a szemünk, hogy katonák állnak a bejárata előtt és a peronokhoz is csak érvényes jeggyel léphetünk be.
Az olasz exklávé
Így indultunk el és érkeztünk meg Luganoba. (Ne feledjük, Svájc nem EU-tag, itt nincs roaming!) Útközben a vonatablakból ráláttunk az olasz exklávéra Campione d’Italiára, mely önmagában is érdemelne egy blogbejegyzést. Most legyen elég annyi, hogy a Svájcba beékelődő, 2,7 négyzetkilométeres terület egy kis Monte Carlo volt, azonban a kaszinója, ahol egyszerre háromezren szórakozhattak, csődbe ment. Újraindításán most is dolgoznak. A helyieknek ez tiltott terület volt, legalábbis játék tekintetében, de ez volt a legnagyobb munkáltató és adófizető, a probléma nagyságát jelzi, hogy a település polgármestere is lemondott. Az exklávé története a VIII. századig nyúlik vissza, 777-ben adományozta a longobárd uralkodó a milánói érsekségnek, 1512-ben a pápa ugyan Svájcnak adta, de továbbra is az olasz egyház ellenőrzése alatt maradt. Amikor Ticino tartomány 1798-ban úgy döntött, hogy a Svájci Államszövetséghez csatlakozik (erre emlékeztet Luganoban a Piazza Indipendenza), az itt lakók Lombardiát választották és ezt 1814-ben, egy népszavazáson is megerősítették. 1848-ban, az olasz szabadságharc alatt már csatlakoztak volna Svájchoz, de akkor a semlegességre hivatkozva, a helvétek utasították el az egyesülést. 1861-ben viszont a túlparti területek Svájchoz kerültek, a d’Italia kiegészítést Mussolini ragasztotta a város nevéhez, ezzel is jelezve, hogy a terület Olaszország része. Határ persze már régóta nincs a terület körül, az itteni életet jól jellemzi, hogy a telefonszolgáltató, a rendszámok, a fizetőeszköz, a tűzoltóság és a mentőszolgálat svájci, csak a rendőrség olasz.
A mediterrán város
A mediterrán jelleg abban mutatkozik meg, hogy télen is ritkán megy fagypont alá a hőmérséklet, leginkább csak januárban. A legalacsonyabb havi középhőmérséklet 3 ⁰C. Ehhez társul a növényzet, többek között a pálmafák, magnóliák, szubtrópusi növények a számolatlan parkban és sétányon, melyek minimum szokatlanok ilyen szélességi fokon és ilyen távolságra a tengertől. Télen a napsütötte órák száma kétszer annyi, mint nálunk. Amúgy Lugano a harmadik legfontosabb pénzügyi központnak számít Svájcban.
A legfontosabb reneszánsz freskó
Az állomásról lépcsős sétával vagy a mindössze 170 méter hosszú városi siklóval juthatunk le az óvárosba, pontosabban a Piazza Cioccarora. A siklót 2014 és 2016 között újították fel, a viteldíj 1,30 svájci frank vagy 1,20 euró. Ha sétálunk, útba ejthetjük a 815-ben alapított Szent Lorenzo Katedrálist. Az eredetileg román stílusú templom egyes részein reneszánsz, gótikus és barokk átalakítások is történtek. Óratornya a XVIII. században nyerte el mai formáját. 1888 óta székesegyház. 2002 és 2017 között, több lépcsőben teljes felújításon esett át. A település másik fontos egyházi épülete a Santa Maria degli Angioli templom, amely eredetileg egy ferences kolostor része volt. 1499-ben kezdték el építeni és 1515-ben szentelték fel. A kolostor helyére a XIX. század közepén egy szálloda épült, egy része felett ma már a LAC, a Luganói Művészet és Kultúra épülete áll. Svájc leghíresebb reneszánsz freskójának az otthona, mely Krisztus szenvedését és keresztre feszítését ábrázolja, Bernardino Luini, Leonardo da Vinci tanítványának a munkája. Az 1529-ben készült freskó a művész legterjedelmesebb alkotása. A belépés az év minden napján ingyenes.
Parkok és paloták
Nagy hagyománya van a városban a parkoknak és a kerteknek, a város rengeteg energiát fordít a botanikus örökség gondozására, tizenkilenc névvel ellátott park van a városban, ami nem rossz. Közülük is kiemelkednek a 63 ezer négyzetméteres Parco Civico (Parco Ciani, nyitva novembertől februárig 06:30-21:00, márciustól októberig 06:30-23:30) és a tóparti sétányok. A park magába foglalja a Villa Cianit és a Cassarate folyóig terjed, keverednek benne az angol és az olasz parkok jellemzői, a szökőkutas virágágyások és a zöld területek. A Villa Ciani a XIX. század közepén, klasszicista stílusban épült, harminc szobája van. Ma leginkább konferenciák és időszakos kiállítások otthona. Találunk itt egy kissé furcsa épületet, ez a Darsena, amelyet az angol házak ihlettek, de erőteljes rajta a török behatás is, most információs pont. A városban az átlagnál több a köztéri (modern) műalkotás is. A LAC, azaz a Lugano Arte e Cultura (Luganói Művészet és Kultúra) épülete az új évezred múzeuma, ötemeletes, 2.400 négyzetméteren a múzeum és a kiállítások terülnek el, de van itt ezer férőhelyes színház- és koncertterem is.
A hegyről a tó felé vezető egyik leghangulatosabb utca a Via Cattedrale, üzletekkel, galériákkal, antikvitásokkal. A város kvázi főtere a Piazza della Riforma, itt áll a Városháza is. Több kávézó és étterem teszi remek találkozóhellyé, nevét az 1830-as alkotmányreformról kapta. Innen indul és egészen a LAC tömbjéig és a Santa Maria degli Angioli templomig ér a Via Nassa, a város legelegánsabb utcája. Egy másik fontos téren, a Piazza Cioccaron, a sikló belvárosi állomásával szemben áll a Palazzo Riva, a XVIII. század közepén épült, a Riva család részére. Széles márványlépcső, freskók, kazettás mennyezet jellemzi. Mintegy százhúsz évig birtokolta a Riva család, onnantól egy bank a tulajdonosa. Ha van időnk, ne hagyjuk ki a Via Pessina 3. szám alatt fekvő Grand Café Al Porto kávéházat. 1803-ban nyitották meg, kávéját és remek süteményeit Sophia Loren és Clarke Gable is kóstolta.
Hegyek ölelésében
A 925 méteres (magyarul obszcénul hangzó) Monte Brére és a 912 méteres Monte San Salvatorera (a Paradiso városrészből) is megy fel siklóvasút, előbbi 1,6, utóbbi 1,66 km hosszú. Egy 1973-as útikönyv szerint 5, illetve 6 frank volt akkor a retúr viteldíj, ma 25, illetve 30 frank. Igaz most 286, akkor 7,50 Ft volt egy svájci frank. Számoljunk utána. A Monte San Salvatore Funicolare két 830 méteres pályából áll, a villamos meghajtó motor a középső állomáson van. 1888-ban helyezték üzembe, 37, illetve 61%-os emelkedőt kell leküzdenie. A lanovka a Monte Brére január 6-tól március első szombatjáig nem közlekedik, egyéb információ és menetrend itt érhető el. Tetején étterem és napozó terasz várja a vendégeket. Míg a San Salvatoréra november eleje és március közepe között nem tudunk ily módon feljutni, menetrend és pontos jegyárak itt olvashatóak. A tavon természetesen hajózni is lehet, a mentrendet itt találjuk.
Ha tetszett az írás, kövess minket a Facebookon vagy csak nyomj egy lájkot!
